Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.
Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom.
Istennél van segítségem és dicsőségem, erős sziklám és oltalmam az Isten.
Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!
Zsolt 62,6-9.
ISTENNEL AZ ÚTON
Velem van az Úr, nem félek... (Zsolt 118,6)
A visszapillantó tükörből láttam, több száz méteres távolságon belül nem jön utánam autó. Hirtelen a fékpedálra kellett lépnem. Mindez a pillanat tört része alatt zajlott. Egy fácántyúk bukkant elő a sarjadó búzatáblából, mögötte a kicsinyei topogtak sorban. Az anya megtorpant látva a kocsit, de amikor megálltam, fürge léptekkel elindult az út túloldalára. Az apró kis tollasok gyors tipegéssel követték a kopott aszfalton anyjukat vakon bízva benne.
A szélvédő üvegén át néztem a család vonulását mindaddig, amíg el nem rejtették az utolsót is az illatos akácerdő egymásba ölelkező fái. A csibék bíztak anyjukban, hogy sértetlenül átvezeti őket a forgalomban, az anya bízott bennem, hogy nem indulok el csak akkor, miután elérik céljukat. Pár másodperc alatt kialakult egy olyan bizalmi kör, ami az adott helyzet improvizatív, kollektív alkotása.
A sebességváltókart előretolva lassan elindultam, hószín vattafelhők úsztak az égen ezerféle alakzatot rajzolva az azúr boltozat végtelen vásznán. A fehér pamacsokból körvonalazódott egy arc, egy mosolyra hajló száj, s a felhőkép mögött átvilágított a Nap éltető fénye. Még mindig senki nem jött mögöttem, meglehet, hogy aznap csak Isten és én jártam azon az úton...
Imádság: Urunk, köszönjük, hogy bízhatunk őrző jelenlétedben. Ámen.
A láthatatlan Isten mindig velünk jár.
Paudits Zoltán (Sükösd, Magyarország)
