A debreceni téli erdő sűrűjében lépkedek.
Már egyedül megyek,
nem fogod a kezem.
Lábam alatt szűz hó roppan,
de sokat jártam itt veled.

A zimankót lassan a kikelet váltja,
majd meleg nyár borul újra
a debreceni tájra.
Aztán ősz,
színes, esős.
Sírnak az eső lepte fák,
épp úgy, mint mikor megismertelek.

A fáról az eső,
mint a könnycseppek úgy hullanak reám.
Most olyan nehéz a szívem...
A természet templomában vigaszt lelek,
kedvesem rád emlékezem.

Debreceni Zoltán (Dombóvár)