Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.
Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az ÚR házában lakom egész életemben.
Zsolt 23.
BÁNATBÓL A REMÉNYBE
Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek! (Zsolt 42,12)
Egy kirándulás alkalmával megpillantottam tervezett úticélom: egy fölöttem elterülő lucfenyőligetet. Azonban egy vadrózsával sűrűn benőtt bozótos utamban állt. Előhúztam a metszőollót a farzsebemből, és elkezdtem a szúrós ágakat levágni. Lassan vágtam egy ösvényt, ami keresztülvezetett a tüskés cserjésen.
Félúton ráébredtem, hogy ez mennyire hasonló a hitbéli utamhoz. Hónapokon át uralkodott rajtam a gyász, ami szinte lehetetlenné tette, hogy időt töltsek Istennel. Tudtam, hogy a Szentírás gyógyírt ad bánatomra. De a szomorúság tüskéi továbbra is elzárták előlem a reményt.
Miközben igyekeztem feljutni a dombon, elhatároztam, hogy levágom szomorúságom hajtásait a Lélek kardjával, amely Isten beszéde (Ef 6,18). Ahogyan metszettem a tüskés ágakat, közben a 23. zsoltárt ismételtem. Minden egyes vágással és mondattal úgy éreztem, hogy kifelé haladok a földi és szellemi tüskék völgyéből is. Megérezve a fenyő édes illatát felnéztem a napsütötte fákra, amelyek élő zsoltárként hajladoztak Teremtőjük felé. Emlékeztettek, hogy igéje megőriz minket és reményt ad nekünk.
Imádság: Urunk, köszönjük igéd, mely gyászunkban reményt ad. Köszönjük, hogy találkozol velünk alkotásaid által, és megvigasztalsz, megújítasz és reménnyel frissíted szívünket. Ámen.
Isten találkozik velem szomorúságomban.
Karla Sue Lowe-Phelps (Missouri, USA)
