Debreceni Zoltán: Árva cigányfiú

Kisvejkén késő őszi estén ballagott munkából haza egy boldogtalan férfi Mátyásnak hívták.

Senkit nem szeretett, emiatt őt sem szerették az emberek a faluban. Nagyon magányos volt és szomorú a szíve. A hegyekben erősen kezdtek fújni a hideg szelek a nagykabátját összehúzta menet közben magán, mert nagyon fázott. Fejét lehajtva, hogy ne fújjon arcába a fagyos szél, úgy siettet haza a házába, a gazos, gondozatlan udvarába.

Már az utca ki volt világítva, mire hazaért a gondozatlan, házához. A kopott, rozoga kaput a kulccsal ki akarta nyitni, de az ujjai elgémberedtek a hidegtől, és a kulcs kiesett a kezéből.

Idegesen morgolódva lehajolt, hogy a kapu kulcsát fölvegye a száraz gyom közül., s akkor vette észre a kerítés tövébe ültetett zöld színű virágot.

Mindenhol csak nagy a gaz - morogta félhangosan.

Kedvesen ráköszönt a szomszédban élő cigány kisfiú. Szelíden mondta neki: Bácsi, azt a virágot én ültettem neked.

A férfi vállát rángatva mondta: Én ilyet nem kértem tőled, te fekete tücsök.

Azzal bement a sötét hideg házba. Majd a kályhába tüzet rakott. Közben kavargott benne a kisfiú mondata.

Minek nekem a virág?- mormogta magában.

Már késő éjszaka lett, de a boldogtalan férfi szemére nem jött álom. Akarata ellenére mindig a cigány kisfiú jutott az eszébe.

- Virágot nekem?

- Nekem?

Nekem ültette?

Majd könnyes szemmel a tornácáról levette a cukorrépa hámozó kést, és kiment az utcára. A félhomályban, mikor nem látta senki, és kiásta az agyagos földből a megdermedt virágot, amit neki az a kis vézna, beteg cigány kisfiú ültetett. Bevitte és egy edénybe gondosan elültette.

Másnap, ahogy dolgozni indult már kint volt az árva cigány kisfiú. Ugyanis a szülei autó balesetben már régebben meghaltak.

Csókolom, bácsi - köszönt mosolyogva szelíden a kisfiú.

A férfi mosolytalanul, komoran bólintott köszönés helyet a kisfiúnak.

A kisfiú odaszólt: Bácsika, látom bevitted a virágot.

Be – válaszolta, majd elballagott dolgozni. A munkából este sietett haza, mert tudta, a kis virág várja.

A kis virág napról napra szépen növekedett, mert rendszeresen ápolta, öntözte a boldogtalan ember.

Egy napon nagyon szép sárga virágot hozott. A férfi nagyon, de nagyon boldog lett, mert a szürke, sötét szobájába a virág fényes napot hozott.

Munkába indult, mint ahogy mindig szokott.  Reggelente a boltba tért be a tarisznyába élelmet venni.

De most az elemózsián kívül kért egy nagy tábla csokoládét is.

Másnap reggel nem látta a kisfiút a kerítés előtt, mint ahogy szokta. Egy darabig várta a cigány kisfiút, de hiába várta, csak nem jött.

Elment dolgozni, de nem volt jó érzése. Egész nap mindig a vézna, kedves gyerek járt az eszében.

Alig várta, hogy vége legyen a műszaknak, hogy tudjon sietni haza, de nem is a saját házához ment, hanem egyenest a kisfiú házához.

Többször bekiáltott, de a kisfiú helyett, egy öregasszony jött ajtót nyitni.

A kisfiút keresem - mondta izgatottan.

A kisfiú az éjszaka nagyon beteg lett. A mentő kórházban szállította. Én a mamája vagyok.

A férfi rohant ész nélkül a kórházba. A folyosón hangosan kiabálta: a kisfiút keresem, azt, akit az éjjel hozott be a mentő.

Sajnos, ma délelőtt meghalt a vézna, szép kisfiú, megállt a picike szíve - mondta neki egy fiatal nővérke.

Késve érkezett, sajnos uram.

Sírva fakadt, hangoson zokogva ment az után haza.

A férfi kisfiú sírjára élő sok színű virágból csináltatott egy nagy koszorút.

A temetésen odament a sírgödörhöz, és zokogva dobta a picike koporsója után a nagy tábla csokoládét.

Majd később, egy szép holdvilágos éjszaka, virágot ment ültetni a cigány kisfiú picike sírjára. Azt a virágot, amit a kisfiútól kapott. Majd megköszönte a kisfiúnak kint a temetőben többször sírva, zokogva, amiért szeretetre meg tudta nevelni.

Debreceni Zoltán (Domóvár)