Domahidi Klára: Akit szeret az Úr...

 

 



   Réka érezte, hogy ezután a kiadós vita után férje meghívását, hogy látogassák meg a szüleit, csak az udvariasság diktálja. Egyedül akart maradni, hogy gondolkodhasson. Semmi kedve nem volt a férfi családjával eltölteni néhány hűvös napot, tele visszafojtott indulatokkal. Magányra vágyott. Ami gyógyítana. Kimondhatatlan fáradtságot érzett.
   Miután a férje elment, ő is biciklire ült, és a kiserdőbe kerekezett. Hogy hallhassa a madarakat, a szél susogását. Talán tőlük megtudhatná, hogyan tovább... Leült egy mohával benőtt nagy kőre. Hátát egy fenyőnek támasztotta. Behunyta a szemét, és igyekezett minden gondolatot kisöpörni a fejéből. Nem tépelődni semmin, csak úgy pihenni minden cél nélkül. Tudta, hogy egyedül van, nem jár erre senki. Most nem is hiányoztak az emberek. Csak nyugalmat akart.

   A kora reggeli órákban egyre inkább éledezett az erdő. Valami koppant. Épp a lába elé esett egy fenyőtoboz. Réka felnézett, és egy mókust látott, amint átugrott a szomszédos fenyőre. Leszaladt a fatörzsön, a fűben folytatta játékos táncát. Egy másik követte, önfeledten kergetőztek. Réka megmoccanni sem mert, nem akarta elriasztani őket. De azok a félelem legkisebb jelét sem mutatták. Jókedvükkel megfertőzték a lányt. Csendesen, sokáig figyelte őket. Amikor eltávolodtak, mintha magukkal vitték volna Réka bánatát is. Mint aki akkor ébredt, szétnézett. A belső szorongása eloszlott, és rácsodálkozott a tájra. Nem a nagy egészet figyelte, hanem az apró részleteket. Lába előtt virágzott a harangvirág. Olyan kedvesen hajladozott az enyhe szellőtől, úgy tűnt, mintha a ledöntött bicikli kereke alól nőtt volna ki. Réka arra gondolt, milyen jó, hogy nem taposta le. A kelyhében megcsillant egy pici harmatcsepp. "Hogy férhet el ennyi szín egy kis harangvirágon?" - morfondírozott magában. Lila virágának nem is tudta megszámlálni az árnyalatait. Fény és árnyék játszadoztak rajta. Nem valakitől kapott virágot, hanem a virágtól kapott valamit. Kellemes melegség járta át. Mintha mégsem lett volna egyedül. Akkor, ott társra lelt ebben a kis harangvirágban. Minél közelebbről vizsgálta, annál szebbnek látta.

- De jó, hogy pont itt nyíltál ki! Mintha valaki közvetlenül nekem ültetett volna. Hogy megnyugtass. Vajon hogy került ide az a száraz mag, amiből aztán kicsíráztál, életre keltél? Lehet, hogy a szél itt tette le véletlenül, vagy kiesett egy rigó csőréből? Milyen csodálatos, hogy aztán megfelelő mélységbe került a földbe, kapott vizet, elegendő napfényt, hogy aztán létezhessél.- Réka óvatosan kikerülte, hadd virítson tovább, hátha másnak is élményt nyújt majd.
- De honnan lett az első mag? Az első hal, az első ember? Miért születtem éppen én? Miért pont ilyen vagyok? Valaki ezt így tervezte, vagy csak véletlenül történt? Kell, hogy legyen minden embernek egy feladata ebben az életben. Egy titkos küldetése. Mert különben nem lenne értelme annak, hogy a világra jött. Hirtelen egy idézet villant át az agyán, amit nemrég olvasott. Egy középkori egyetem faláról való: "Csodálatosak az Isten tettei. Bárki kutathatja, akinek kedve telik benne."

- Az Isten. Ott van minden titok fölött. Milyen régen nem jutott eszembe. Évek óta nem imádkoztam. Miért nem vettem észre, hogy szükségem van rá? A körülöttem zajló világ lekötötte minden figyelmem, saját belső gondolataim eltereltek a lényegről. Kell, hogy létezzen! Mert akkor nem léteznék én sem...

   Megnyugodva indult haza, és elhatározta, hogy holnap vasárnap lévén elmegy a templomba. Ami ott van nem is messze tőlük. A harangszó elhallatszik a házukhoz, mégsem gondolt arra soha, hogy az neki is hívó szó. És itt az erdő csöndjében meghallotta ezt a harangot. Alig várta a holnapot, hogy ott lehessen. És várta haza a férjét, hogy hozzásimulhasson. Mert máris hiányzott. Érezte, hogy a reggeli vitájuk csak még jobban összekovácsolta őket.
   Reggel Réka korán ébredt, jókedvvel készült az istentiszteletre. Mint egy találkozásra, amire régóta várt. Évek óta nem járt templomban. Az utolsó padba ült le. Amikor meglátta a tiszteletest, elcsodálkozott. De hiszen ez Jánosi Ferenc! Kolléganője, Sarolta fia. Sosem mondta, hogy a fia pap. Milyen keveset tudunk egymásról… Furcsa volt most palástban látni a férfit, aki gyakran eljött az anyja munkahelyére. Igaz, eddig nem sokat beszélgettek. Hát a templomba kellett eljönnie, hogy jobban megismerje. Hallgatta a szavait. Mély, megnyugtató hangon beszélt. Oda kellett rá figyelni. Minden mondatának súlya volt. Nem üres locsogás, érződött, hogy meggyőződésből beszél. Vallja is, amit mond, elgondolkodtat. A 8. zsoltárból idézett: "Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom, - hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?" Beszélt Isten végtelen és türelmes szeretetéről. Rékának erősebben, hevesen dobbant a szíve, amikor végiggondolta a példabeszédekből vett idézetet: "Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, és pedig mint az atya az ő fiát, akit kedvel." Bizony, néha szükség van a dorgálásra, hogy jobbá váljunk tőle. Nem élhetünk elkényeztetett gyerek módjára, aki bármit megtehet, amihez éppen kedvet érez. Vagy ha mégis, annak kárát látjuk az utolsó napon. A számvetés idején. A templom kórusának csengő hangja rásimult Réka kisverébként verdeső lelkére. „Az Ő szeretete olyan nagy, hogy fel sem mérhetem. Nem tudja felfogni az emberi értelem. Mikor bűneim súlya alatt a Golgotára ment, meghalt azért Ő, hogy én élhessek…” Amikor a záró imádságot közösen mondták, Réka próbálta visszatartani feltörő könnyeit. De érezte, hogy hasztalan. Ezek a könnyek megtisztították, fokozatosan kisöpörték a benne lévő, összegyűjtött haragot. Megbékélt a világgal, megbékélt a férjével és önmagával. Komolyan vette az imádság sorait, és bizalommal tekintett a jövő felé.

   A templom udvarán, ahol már kevesen maradtak, odament a tiszteleteshez. Az megismerte őt, barátságosan üdvözölte. Együtt indultak ki a kapun, közben beszélgettek.
   Amikor a kávéház elé értek, Ferenc meghívta egy cappuccinóra. A nyitott teraszon találtak üres asztalt, oda ültek le beszélgetni. De nem nagyon hallották egymás hangját, mert egy nő hangoskodott a közeli asztalnál. Veszekedett egy férfival, aki valószínűleg a párja lehetett. Látszott, hogy a nő ittas, nem volt teljesen magánál. Az odakiáltott vádak után keserves zokogásban tört ki.

   Réka kissé megvetően jegyezte meg:

- Micsoda viselkedés ez! Leitta magát, aztán itt cirkuszol.

- Pedig valószínűleg nagy baja lehet, ha eddig eljutott. Vajon milyen probléma vezetett idáig? Mi, emberek általában könnyen és elhamarkodottan ítélünk. Rásütünk valakire egy bélyeget, pedig lehet, hogy tévedünk. Milyen jogon szóljuk le? Lehet, hogy olyan kilátástalan az élete, amelyből nem könnyű kilábalni. Azt nem mondom, hogy lehetetlen is, csak ő most nem látja a megoldást. Nem is tudunk róla semmit. Ahelyett, hogy megkérdeznénk: - Segíthetünk valamiben? – inkább leszóljuk. Most nem rólad beszélek, csak úgy általában magunkról. Sokszor néhány jó szóval is segíthetnénk. De mi tovább rontunk a helyzeten azzal, hogy kigúnyoljuk, és magára hagyjuk a másikat.

- Most zavarba hoztál. Belátom, hogy van igazság abban, amit mondasz. Én nem vagyok képes arra, hogy minden embert szeressek. Ha valaki engem sért meg, nem nagyon tudok mosolyogni rá. Nem tudok a felém dobott kőre lágy kenyérrel válaszolni. Van olyan ember, aki tud?

- Csak Isten által. Aki maga a szeretet. Te nem érzed, hogy Ő szeret? Pedig miattad kel fel reggel a nap, vagy hoz örömet az első hóval. Neked is nyílnak tavasszal a virágok és árasztanak jó illatot a levegőbe. Miattad csillagfényes az égbolt nyári éjszakákon. Hagyd, hogy Isten szeressen téged! Tapasztald meg a jóságát. Olvastad-e már a Bibliát, az Élet Könyvét? Ha nem, nyisd fel és tartsd a kezedben. Ismerkedj vele. Ne félj tőle! Abban mindent megtalálsz, amire szükséged lehet. Amit ő megígér, az nem üres szó, hanem valóság.
- Mégis miért van ennyi szenvedés? Itt ez a nő is a szomszéd asztalnál. Láthatóan gyötrődik. És sokan rajta kívül. Aki fájdalmakkal telve kínlódik, hogy vehetné észre, hogy őt is szereti az Isten?
- Ez tényleg fontos kérdés. Kezdetben én is azért imádkoztam, hogy előbbre jussak, legyek valaki. Helyette kaptam képességet arra, hogy gondolkodjak, és erőt a testembe, hogy dolgozhassak. Bátor akartam lenni, aki legyőzi az oroszlánt is. Ehelyett veszélyek zúdultak rám, amelyeket megtanultam legyűrni, igaz néha keservesen, de végül sikerrel. Ha erőt kértem az Úrtól, ő megedzett a nehézségek által. Imádkoztam, hogy szeretni tudjak, és ne legyek keserű. Találkoztam elesett, beteg, már minden célról lemondott emberekkel, akiken segíthetek. Elégedett vagyok, mert a legtöbb vágyam teljesült. A legnagyobb óhajom az, hogy egyszer szemtől szembe köszönhessem ezt meg Istennek, ha eljön az ideje.

- Boldog ember vagy.

- Igaz. Mert tudom a titkot. "Ímé, boldog ember az, akit Isten megdorgál; azért a Mindenhatónak büntetését meg ne utáljad! Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak. Hat bajodból megszabadít, és a hetediken sem illet a veszedelem téged."
- Nekem is jutott bőven nehézség az életben, de én még sosem láttam ilyen szemszögből a sorsomat. Képes leszek rá valaha? Otthon, a gimnáziumban a filozófiatanárom feltette a kérdést, hogy vajon igaz lehet a teremtés elmélete? Kapásból soroltam a cáfolatokat és a benne rejlő ellentmondást. De tegnap, az erdő csöndjében úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Ahogy körülnéztem, Istent láttam mindenütt. Ott volt a növényekben, a felhőben, a harmatcseppben. Nem akarom újra elveszíteni. Elég sokáig éltem nélküle.

- Csak merd megnyitni a szíved Isten felé, ő majd válaszol a kérdéseidre. Engedd Jézust a szívedbe. Ha hagyod, kisöpör minden rosszat belőled. Ne szorongasd a lelkedben a múltad rútságait, hanem nyújtsd felé, Ő megtisztít és megszabadít ezektől. Megáldja életedet. Ne takargasd előle azt a sok rosszat, amit az évek alatt magadba szedtél. Mert belelát a legsötétebb zugba is a szíved mélyén. Jobban ismer téged, mint te magadat. Tudja az indítékaidat. Támaszkodj rá, mert a magad erejéből képtelen vagy az önzetlen szeretetre.
- Nos, ennek megértése számomra még nem könnyű...

- Itt ez a könyv, olvasd el. Ha pedig kérdésed van, a templomban megtalálsz.
- Köszönöm. Jól esett elbeszélgetni veled. Most tele vagyok kétségekkel és kérdésekkel, de azért reménységgel is. Viszlát, Ferenc! Örülök, hogy beszélgethettünk.

- Viszlát! Remélem, majd eloszlanak a kétségeid!

Hazafelé össze-vissza csapongtak Réka gondolatai, csak egyet tudott biztosan, hogy rendbe kell szednie az életét. Este, miután telefonon jó éjszakát kívánt a családjának, rögtön nekifogott a könyv olvasásának. Különböző emberek írták le, hogyan érezték meg Isten gondviselését, hogyan tapasztalták meg csodáit. Ámulva olvasta egyiket a másik után. Némelyiket hihetetlennek tartotta. Volt, amit háromszor is elolvasott. Mint a hóviharról szólót: "Szokatlanul kemény tél volt. Február 8-án olyan hófergeteg tombolt, hogy néhány háztető beszakadt a hó súlya alatt. Egy notórius betörő úgy találta, hogy éppen alkalmas az idő a cselekvésre. Egy keresztény családhoz tört be, kirámolta a földszintet, aztán felment az egyik emeleti hálószobába, ahol egy kisbaba aludt. Attól tartva, hogy a kicsi fel fog ébredni és elárulja őt, kivitte a házból, és letette a hóra. A baba hamarosan felébredt és sírni kezdett. Sírása felébresztette az anyát, majd az apát is, aki kijelentette, hogy szerinte kívülről jön a hang. Alig léptek ki az ajtón, amikor beomlott a tető. Később a betörőt holtan találták a romok alatt, aki még holtában is zsákmányát szorongatta."

   Rékának eszébe jutott egy régi emléke még abból az időből, amikor megszerezte a jogosítványát. Eger felé tartott az autóval, még nem volt sok gyakorlata a vezetésben. Egy forgalmas kereszteződésben nem adta meg az elsőbbséget, és a Stop tábla ellenére nagy sebességgel belehajtott a keresztirányú forgalomba. Két kocsi között úgy száguldott át, hogy egyiket sem érintette, pedig csak centiméterek hiányoztak hozzá. A következő sávba már nem rohant bele, mert pillanatok alatt keresztbe állt az út közepén, így mások ki tudták kerülni. Még most is emlékszik az út szélén álló emberek megdöbbent, falfehér arcára. Volt, aki az öklét rázta, mások hitetlenül ingatták a fejüket. Továbbmenve hálát adott Istennek, mert érezte, hogy csak az ő segítségével volt képes egy karcolás nélkül ezt megúszni.

   Krízishelyzetben nincs más, akitől segítséget várhatnának az emberek.
   Így volt ez Rékával akkor is, amikor tizenkét éves korában megbetegedett Csöpi nevű kiskutyája. Az orvos injekciózta, biztatta, hogy van remény a megmentésére. De estére a kutya nagyon rosszul lett, keservesen sírt, vonyított. Szelíd szemeivel könyörgött, hogy Réka segítsen rajta. Ő pedig tehetetlen volt, majd a szíve szakadt meg a kutyáért. Éjfél felé már nem bírta hallgatni panaszos sírását, látni nagy fájdalmait. Ekkor jutott eszébe Isten, és imádkozott, hogy szabadítsa meg ezt az ártatlan jószágot a szenvedéseitől. Abban a pillanatban, ahogy kimondta az áment, a kutya örökre elhallgatott. Rékának azóta is sokszor eszébe jutott ez a pillanat. Meghatározó élménnyé vált, hiszen ez volt a legkönyörületesebb megoldás. És amire ő saját erejéből képtelen volt, azt Isten megcselekedte helyette.

   Visszaemlékezve ezekre az esetekre, most kezdte érezni Isten végtelen szeretetét és irgalmát. Csodálkozva tapasztalta, hogy vágy ébredt benne Isten Igéje, a Biblia iránt. Máté evangéliumát olvasva megértette Jézus helyettes áldozatát. Ráébredt, hogy az ő bűnei miatt is ömlött Jézus vére. Fájó sebek és rég eltemetett események törtek elő lelkéből. Megvallotta Istennek ezeket, és hitte, hogy bűnei megbocsáttattak a Krisztusért. Soha nem tapasztalt örömöt és hálát érzett, s most már tudta, hogy betöltődött lelkében az az űr, amit egyedül csak az Isten fia, Jézus Krisztus tölthet be.

Hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges!

2019 Október
Ke Sze Cs Szo Va
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Tárhelyszolgáltatónk

Napi áhítat feliratkozás

Bejelentkezés

Legújabb kommentek